Hosszú ideje csak rá gondolok,
vágyakozóan tekintek rá,
leszegett fejjel közelítem meg,
mint a kutya, amelyik sejti,
hogy éppen valami rosszat tesz,
magamhoz húzom óvatosan,
csak az ujjaim hegyével
tapintom a derekát,
nehogy kárt tegyek benne,
de fellobban a láng,
illatát mohón szívom be,
miközben hamvadó teste
apránként a földre potyog,
5 percnyi szerelem
ezen a hosszú munkanapon,
s a vágy nem csendesült,
az íze még a számban,
az illata még a ruhámon,
de ujjaim közt csak egy
csonkig égett memento.

Levette a bugyit,
lábait szétnyitotta,
és felkiáltott:
"Ez vagyok én!"

Úgy mondta, mintha
ezidáig rejtegette volna,
én meg csak álltam bambán;
még ha ő is lett volna az első,
olvastam már olyan magazinokat,
töröltem már bűntudattal
a böngésző előzményeit,
nem volt rejtély, mi várakozik
a csipkefüggöny mögött,
most mégis
értetlenül néztem rá,
hogy mitől kellene meghökkennem.

Fiúnak lenni más,
kamaszként stikában
méregetni egy vonalzóval,
rákeresni az interneten,
hogy mekkora az átlagos,
falfehérré dermedni
a hencegők kommentjein,
kétségek közt élni addig,
míg egy lány azt nem mondja,
hogy elérte a gyönyört.

Nekem fogalmam sem volt,
mivel lehet elégedetlen egy lány,
talán utána kellett volna néznem.
Megpusziltam, bár nem szeretem
fejemet a nők comjai közé fúrni,
csak jelezni akartam, elfogadom,
pontosan olyannak, amilyen.

Később mégis egy apró tüske
szúrt belém minden ütemben;
hogy attól félt, majd ezután
másként fogok rá gondolni:
melyikünkről árulkodik?

Homokot szór a kedves.
Ezt gyakorolja néhány hónapja,
markából ejti ki apránként,
hogy mintát rajzoljon velük.
Elválasztja a földet s eget,
fák nőnek, madarak repülnek,
embereket formáz, arcot rajzol,
itt hozzáad kicsit, ott elvesz,
felismerem magunkat bennük,
amennyire engedi az anyag,
durva szemcsék között
vastag árkok a vonásaink,
a homoszemek még kicsit
leperegnek egymásról,
törékeny alkotás vagyunk.
Aztán lassan felkel a szél,
óvatosan fújja rá a műre,
kikezdi a bőrünket,
a fák lehullajtják leveleiket,
később az ágaikat, törzseiket,
a madarak már csak csíkok,
és ahogy egyre jobban fúj,
eltűnik minden az asztalról,
felhőként száll tovább,
csak az üresség marad.
Felveszi a csomagjait,
szótlanul megy ki az ajtón.

Mikor megszülettem,
apám odaadott a nőnek,
aki megtermékenyítette,
de az nem fogadott be.

Azóta rám se tud nézni
az emlékek miatt,
amiket ő szőtt belém.

A fecnit, amin állok,
begyűrte egy könyv lapjai közé,
és eldugta egy sötét polc mélyére.

Igazából a fejében lakom.
Kívülről el tudna mondani,
ha merné.

Beforrt ösvényeken sétálsz,
a bánat a nyomodban csahol.
"Hozd vissza!" -- játszol vele,
és könnybe borulsz, mikor megteszi.

Jólesik,
oly régóta száraz a szemed.

Kántor Zsoltnak, barátsággal
A színek játéka c. versére

Ma olyan szürke a kedvem,
ragyogok, mint emós a white party-n.
Nincs új a nap alatt,
csak a szokásos égbolt,
amire graffitit fúj
a festékgyári kémény.

Mint egy ecsetről hulló csepp,
egy szín darabba csöppenek
ejtőernyővel, katonaruhában,
tarka vagyok, mint a boci.
– Mutasd magad! – kérik,
hogy vegyem le a maszkot,
de akkor megfulladok.

Pipacsok szállnak,
pillangók nőnek a réten.
Zöldellnek a fák, míg tehetik.
Nem kerget senkit az ősz,
csak mindenkit utolér.
Menekülni nem lehet,
semmi szín alatt. Tilos.

Minden papírlap,
amire a nevedet
írom, elszakad.

A szívem egy szürke panteon,
üres, mégis az otthonom.
Egyetlen, tágas szobája
minden restaurált bája.
A szívem egy szürke panteon,
nincs benne csend, csak nyugalom.
Oszlopait, mint az inda,
a város zaja körbefonta.
A szívem egy szürke panteon,
lüktet a fala, a szívizom.

Bennem vagy,
mint nyelvben az elv,
mint vádliban a vád.

Bennem vagy,
mint szívben az ív.