Homokot szór a kedves.
Ezt gyakorolja néhány hónapja,
markából ejti ki apránként,
hogy mintát rajzoljon velük.
Elválasztja a földet s eget,
fák nőnek, madarak repülnek,
embereket formáz, arcot rajzol,
itt hozzáad kicsit, ott elvesz,
felismerem magunkat bennük,
amennyire engedi az anyag,
durva szemcsék között
vastag árkok a vonásaink,
a homoszemek még kicsit
leperegnek egymásról,
törékeny alkotás vagyunk.
Aztán lassan felkel a szél,
óvatosan fújja rá a műre,
kikezdi a bőrünket,
a fák lehullajtják leveleiket,
később az ágaikat, törzseiket,
a madarak már csak csíkok,
és ahogy egyre jobban fúj,
eltűnik minden az asztalról,
felhőként száll tovább,
csak az üresség marad.
Felveszi a csomagjait,
szótlanul megy ki az ajtón.