Kő és por, hatalmas rögök,
ódon sziklák vájt tekintete
vesz körbe a széles földön
egy szélfújta, buckás területet.

A homok az úr ezen a vidéken,
a vad, süvítő szél vállán halad,
nekirepülnek a kőtömböknek,
amik töredeznek az erő alatt.

Mégis a hadban, a homokviharban
meghátrált a homok, a por,
megnyílt a föld, előtört
egy aranyló virágbimbó.

Sziklák repedezett fala védi
gyöngéd, törékényen szárát,
s a déli nap ellen árnyékot vet,
megállítja gyilkos sugárát.

Csodálattal tekintlek, törékeny virág,
és sajnálom, hogy nyílni nem mersz,
nehogy a kegyetlen, zord világ
tönkretegye szépséged.

Ott ülök magamaban a köveken,
várom, hogy eljöjjön a csoda,
várom, hogy egy váratlan pillanatban
kitárjad lágy szirmaidat.

Tűz a nap, az izzadsággal keveredve
a por marja szét a bőrömet,
nem csoda, hogy ilyen viharban
virágod nyitni nem mered.

A szél, a homok, nem csak
a sziklákat, köveket őrlik,
a szívem, emlékem pillanatai
a te képed, jellemed őrzik.

Veled telik el minden napom,
te jársz folyton az eszemben,
azzal álmodok, azzal ébredek,
hogy bár megfoghatnám a kezed.

A vihar a szívem harca,
s a napsugarak tűző érzelmeim,
erősödnek, és szétzúzzák
lelkem sziklaszirtjeit.

Minden vágyamat kőbe zárták,
szoborként mozdulatlan, lelketlen
figyelem, hogy valaki más
keze jár finom testeden.

Néha még követem a szememmel,
s elképzelem, vajon milyen lehet,
tudattalanul és ösztönösen
érezni vélem a kezemen,

és szétszakít! és szétrobbant!
mint hatalmas sziklát darabokká,
szerelmem vihara sebeim szaggatja,
őrli kábult, bágyadt lelkem porrá.

És megöl! ... míg egy óvatlan pillanatban
kitisztul szemem, szíven lassabban ver,
csitul a szél lelkem sivatagában,
a vihar odébb állt. Követem.

Leszáll a nap, az alkonyat
lágy szellője hűti a földet,
színes holdfény színjátéka
szaladgálja a buckákat körbe.

Millió csillag, felsorakoznak,
fényeik cikáznak szerte,
a vihar elcsitult, a levegő kitisztult,
végre bevilágíthatják a földet.

A hatalmas kékség, mint selyemlepel,
lágyan borult a sivatagra,
s közepén, mint díszek dísze,
tárva-nyitva a homok virága.

A vihar eltűnt, a veszély elmúlt,
s te kinyíltál végre a világnak,
szépséged, mi a tájnak életet nyújt,
minden sziklaarc csodálja.

Ez az a szépség, mit nem láthatok,
ez az arcod, mit nem csodálhatok.
El kellett mennem, maradhattam,
ahol vihar nincs, ott én sem vagyok.

Bp, 2003. 04. 01. Jav.: 2015. 03. 29.