Dávid József: Szeretlek

Szeretlek, mint szomjazó föld
Az életet jelentöő esőt
Szeretlek, mint a haldokló
A visszakapott erőt.

Hiányzol, mint remetének
A megváltó, gazdag magány
Hiányzol, mint a mindent tudónak
Egy megfejthetetlen talány.

Várlak, mint gyermek az anyját
Ki talán már sosem ér haza
Várlak, mint beteg a csodát
Mielőtt elhal az utolsó szava.

Kereslek, mint vándor a helyet
Hol álomra hajtja a fejét
Kereslek, mint éhező koldus
A szánalmat érzők szemét.

Ölellek, mint az ágak a fákat
Mint tenger a homokos partot
Mint selyembe olvadó paplan az ágyat
Mint könnyek a harmatos arcot.

Akarlak, mint elhagyott árva
A családot, ahol nem szenved
Mint csalódott nõ, ki már ébren is
Hamis illúziókat kerget.

„Utána átölelnélek,
mint vizet a pohár,
kockát az élek, …”
-- Szolcsányi Ákos --

Szeretlek (is meg nem is)

Dávid József „Csitesz” versére

"szeretlek,
mint sót a kenyér."
Érzelemmentes volt megfogantatásod,
mintha csak belém gyúrtak volna idegen kezek.
De a veled töltött idő engem is nevelt,
szeretnek az emberek, finom lettem.

"szeretlek,
mint tengert a part."
Újszülött bőröd így cirógatott,
mikor erőtlenül, pelenkában feküdtünk egymás mellett.
Mint a víz a homokból, simogatásaid el is vettek belőlem,
szoptatáskor a mellembe haraptál.

"szeretlek,
mint csöndet a vihar."
Felcseperedtél, már nálam is gyorsabban szaladsz,
mégis kézen fogva járunk, mint csend és vihar.
De a vihar elűzi a csendet, széllel, mennydörgéssel,
rengetegszer kergettelek el magamtól.

"szeretlek,
mint Földet az Ég."
Nem tudom elfeledni a bennem-voltál érzést,
csak egy anya képes így magához ölelni,
körülzárlak karjaimmal, mint az égbolt a Földet,
a légkörburokban lebegő bolygómagzatot.