Van az a kor, amikor az ember annak is örül,
hogy ami a száján be, az másnap a fenekén ki,
két mankó kell, hogy kiegyenesedjen a fotelból,
percekig vesz levegőt, hogy kiáltani tudjon:
„Anyus, éhes vagyok, hol van a vacsora?”
De nincs válasz, és remegve kibotorkál,
hátha valami történt, a múltkor is elszédült,
csak úgy, magától, egy perce még jól volt.
A hálóban nincs senki, a wc-re is bekopogott,
a konyha is üres, a hűtőn észrevesz egy cetlit,
előkeresi a szemüvegét, és hangosan olvassa:
„Apus, elmentem a kis Julcsira vigyázni,
holnap jövök vissza, szendvics a hűtőben.”
Kinyitja az ajtaját, és tényleg ott sorakoznak,
az egész tele van velünk, mindegyik másfajta.
„Anyus hagyta itt” – lobogtatja a cetlit –
„tudja jól, hogy mindent azonnal elfelejtek.
Holnap majd hazajön, és főz valami finomat.”
Megnyugszik, és egy szendviccsel a kezében
a nappaliba csoszog, vissza a televízió elé.

Pedig dehogy jön az haza, nem jön többé,
vagy egy hónapja már kinn alszik a hidegben,
csak a gyerekek rakják ki mindig a cetlit,
mert attól apus megnyugszik, és a fotelbe ül.