Pethes Mária verseiből

Van hogy éhesdeden alszom,
felolvasztom a Földbolygót,
nyelvemen a Mozart-golyót,
az őrület határát súroltam körömkefével.
Váratlanul fel kellett nőnöm,
legalábbis úgy kell tennem mintha.
Nehogy összeroppantsd
az ágy szélén lábával kislányosan kalimpáló
ábrándjaimat!

Aztán maholnap térdig rózsában,
banyaszült meztelen,
szád minden ajkamra
jó reggelt csókkal tapad,
borzongó bőröm Braille-írás.
Nem kell só a tequilához,
nyaljatok ti
Kamupipőkévé!

Hajamba fonódnak hajszálgyökerek,
kócos ereim.
Félrement infúziós tű tetovál
előtörő barna májfoltokból
a világ térképét.
Nem szívódsz fel bennem,
mint a csecsemőmirigy.
Szívmagasságban anyajeggyé
simulok bal lapockád alatt.

Rajzfigurákat keltett
életre egy unatkozó felhő,
a bárányok karámban szaporodnak,
de az oroszlánok harcban esnek el.
Időközben kiderül, húsevő zsiráf vagyok.
Eggyel több magánhangzó:
re-evolució

Odanézz, fügét mutat az ég!
Hát miféle rendek rabja
voltál te eddig?
Kellő magasságban, ahonnan
porszemnek látszom,
minket emberszabású csillagképek vezetnek.
Minek a láb, ha repülhetek?
Ikarusz-létedben nem Napod akartam lenni,
mindig nevednél nyílik
föl a tócsa jéghártyás bibliája,
lakatlan
szavakban bujdosol.

Felkeresem a szentélyeket,
az itthon felejtett sok apró nyomod.
Tekinteted nagydózisú röntgensugarában
mindennap közeledik arcomhoz a föld.
Egy élettörténet barázdái között
nyöszörög [...] a Göncöl, mint halottas szekér
kereke.
Aranyló avar szemfödél,
szenteltessék meg a neved,
minden úgy lett,
ahogyan akartad.