Dzsini egy kedves lány, nehéz sorssal,
a legelső dolog, amit érzett,
a nyakára tekeredett köldökzsinór szorítása,
az anyai gondoskodás egyetlen tápcsatornája változtatta
tolószékbe szorult, töredezett lélekké.

Pedig Dzsini szép,
a betegség nem csorbította el jobban a vonásait,
mint másnál az öregedés,
mégis mindenki messziről elkerüli,
néha még az anyja is, ha nagyon fáradt.

És Dzsini unatkozik,
talán, ha ki tudná rajzolni magából a gondolatait,
mások is látnák, mennyire szép a lelke,
de kifordult, ügyetlen ujjai sem tudják kirántani
a hallgatólagosan kikényszerített némasági fogadalomból.

És ha véletlen fel is borul a kerekes székkel,
négy erős kéz helyre pakolja, mint a leborult könyvet,
pedig végre megtalálná egy kis kaland, kihívás,
a sarokban ücsörögve csak a pókok találnak rá.

Imád reggelente az ablakhoz nyomódni,
új embereket látni, ha hozzák a postát, vagy az ebédet.
Dzsini néha szeretné, hogy ha a puncijához érnének,
de fogalma sincs, hogy miért.