Kedves szerző!
Örömmel jegyzem meg, hogy az Ön verselésében hiba nincs.
A hiba ugyanis nem más, mint valami pici rossz temérdek jóba ágyazódva,
mivel az Ön költészete azonban teljes mértékben hiányában van a jónak,
a problémás részeknek nem volt lehetőségük arra,
hogy pozitív minőségű anyaggal körbevéve magukat hibának neveztessenek.
Pont úgy, ahogy a seb értelmét veszti, ha nem veszi körbe ép szövet,
vagy a kulcslyuk, ami körül hiányzik a zár.
De kérem, ne csüggedjen, hiszen a káosz is szép a maga módján,
mint a kristály vagy a benzol gyűrű, ez is egy esztétikus szerkezet,
amelynek jellemzője, hogy egyetlen részletében sem lelhető fel rendszer.
Kérem, továbbra is küldje el folyamatosan készülő munkáit,
hiszen a megannyi komor, komoly, fejtegetést kívánó mű értelmezése mellett
jól esik néha ütődött gyermek módjára a hiányzó ajtó kulcslyukán át leskelődni.
Úgy véljük, hogy a magyar irodalomban fontos a megújulás, a változatosság,
ezért üdítőnek véljük, hogy József Attila, Ady és Tandori után
végre vette valaki a bátorságot, hogy Troppauer Hümér nyomdokaiba lépjen.
Műveit közlésre ugyan nem szánjuk,
de hisszük, hogy ha hivatását továbbra is ezzel az erőfeszítéssel folytatja,
az Ön neve évtizedekig élni fog a köztudatban.
További jó egészséget és szorgalmas alkotást kíván
a Megvető Kiadó.

Zsúfoltan a vonaton,
mint egy szerelmes estén
két fiú
egy lánnyal,
osztozni kell a helyen.

Ki oszt?
Don Corleone kioszt, kifoszt,
apró izzadságcseppek
gyülekeznek a homlokodon,
rengeteg, vagy 40-100,
nem VERSeny ez,
nem valódi leosztás,
ez a kártya csak névjegy
metafora egy meta-vershez,
rajtad a sor(s),
mindenki vár, míg te szólóban
olvasod a versről szóló verset
(két szólam),
Don Corleone siettet,
mellette don Kanyar türelmesen vár,
ő egy ilyen csendes don,
a mondanivaló meg
becsússzan a partiba,
mint egy csendes ulti(mátum),
hogy mi az, gyorsan elmondom,
mielőtt magadtól rájönnél,
a vers, amiről
a versről szóló vers szól,
az maga a vers, amit olvasol,
a nyomtatott szöveg,
kígyózik, saját farkába harap,
az egyetlen vers, ami nem létezik,
az a vers, ami a versről szól,
így a vers a versről szóló versről
nem szól végül semmiről
a semmiről szóló verset olvasod,
a parti végére a csendes hetes
véletlenül a kezedben marad.

A szombat estét átjárta a bűn,
ittam, amennyit nem szégyen,
meg még néhány felest,
így ma megbánó arccal térdelek
a büdös kis szentélyemben,
nem, nem imádok bálványokat,
nem ezért ölelgetem
megváltásra várva
a nagy, fehér porcelánistent.

Nem én jöttem el hét éve,
minden sejtem kicserélődött,
lárva kelt ki a gubóból.

Biztosan tavasz van,
bőrükig csupaszodnak
a lombhullató lányok.

Már nem zavarnak az őrültek,
vidéken hiányoznak is,
ez adja meg Pest zamatát.

A metró meg halad előre,
kitéríthetetlen pályáján,
én szállok csak le korábban.

Nem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy akkor is néz, ha magányra vágyom,
bennem van, ahelyett,
hogy apám mellett lett volna.

Nem könyörgök foggal őrölt imákat,
hagyjuk a csodákat a mesékre,
hosszú idő még az örök élet,
kár elrontani az elején.

Lehetnék szolgalelkű,
szolgányi boldogsággal,
mert akit a tenyerén hord,
az a markában van.

Inkább választom a szabadságot,
a szabad választást.

Ez az én pesti mesém, bolyongok,
mintha nem is szeretném viszont látni Ithakát.
Betérek inkább Kirké sörözőjébe,
már takarítanak, de a pultos egy tündér,
még kívánhatok egyet. Záróra után
aszfaltpatakok partján botorkálok
alulöltözött szirének után,
de csak szirénákat hallok.

Je suis Péter, je t'aime Budapest,
vidéki pulya a city közepén olcsó italozót keres,
mint régen a cimborákkal, zugkocsmákban volt az ágyunk,
a mosdókagylót megszentelni egymás haját fogva jártunk.
Ma csak egyedül. Pivo! Pivo! Igen, a másik is nekem lesz.
Felénél járok villanyoltáskor, zárás után egy egészséges
séta,        hajnal felé találkozás egy tourist-tal,
a pad, amin ül, egyszerre wc és kocsmaasztal.
Kérdése egy "Where am I?"-ba kevert másnapos remegés,
Válaszom zárt ajkak mögött elmormolt "Flórián square".

Bennem vagy, mint a várkövek a térben,
elraktalak későbbre, de semmi nem olyan, mint régen,
új világ, új alapok nélkül, elharapott szavak, félromok.
Biztos lábak nélkül esek-kelek, nadrágomon sárnyomok.
Egyik percben még elbújnék, remélve, hogy senki se talál,
a következőben befekszem a legfényesebb csillag alá.
Karácsonyi díszvilágítás December első hetében,
mellettem egy Engel szól: "Es ist noch schöner am Abend!"
Újságpapírból takarót szövök, próbálom betörni az ágyat.
Van lakásom, félig saját falam, de otthon ott van, ahol várnak.

Sötét, hideg verem az űr. Fázom.
Távol a Földtől, fényévekben mérve,
unalmamban ufókra vadászom.

A hazautat nehezen találom,
eltévedtem valahol a szub-térben.
Sötét, hideg verem az űr. Fázom.

A panoráma fekete mozivászon,
a semmiben nincs mélységérzet.
Unalmamban ufókra vadászom.

A csillagközi vákuumot járom,
fél életemet hibernálva élem.
Sötét, hideg verem az űr. Fázom.

Replikált dohánnyal pipázom.
Nekem nem jár becsületérdem,
unalmamban ufókra vadászom.

A barátok, ismerősök, a családom,
megöregszenek mind, mire hazaérek.
Sötét, hideg verem az űr. Fázom.
Unalmamban ufókra vadászom.

Under ground, igen föld alá söpörjük,
be- vagy eltakargatjuk nem tetsző részeinket,
majd egyszer csak azt vesszük észre,
hogy félig már a földben vagyunk, mégis
tovább kaparjuk magunkra, talán megszokásból,
míg el nem bújunk teljesen a külvilágtól,
hogy végre békében nyugodhassunk.

Az ember csodálatos képessége,
hogy önszántából porrá tud lenni.